Van az az érzés, amikor nézed a papírt  (akár a virtuálisat) és érzed, hogy most valami nagyszerűt fogsz alkotni. Tudod, hogy minden szó, amit leírsz a helyén lesz és valami univerzális tudás birtokosaként, minden olvasó életét egy kicsit jobbá teszed azzal, amit eléjük társz. Magabiztosan érinted meg az első billentyűt és már ránt is magával a történet, amit mindig is el akartál mesélni, a szavak szinte robbannak a papírra, látod magad előtt a szereplőket és egyszerűen csak lejegyzed a beszélgetéseiket, nem gondolkodsz, nem erőlködsz, nem tervezel, csak írsz. Az oldalak sorra telnek, a mese szépen kerekedik, visz a lendület és rájössz, hogy ez maga az ihlet, a csoda, amiről nem is hitted, hogy létezik. Az órák észrevétlenül repülnek. Ahogy a történet a végéhez ér, lassan ébredsz a ködből és elégedetten nézed a teleírt lapokat. Lapot. Mondatot. A villogó kurzort. Az üres lapon. Mert az ihlet mégsem kapott el, csak képzelted. Semmivel sem jutottál előbbre, szereplőid kevesek még két dimenziósnak is és fogalmad sincs mihez kezdj velük, világuk falait pedig ragasztószalag és hulladékfából ácsolt támaszték tartja össze.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.