Van az az érzés, amikor nézed a papírt  (akár a virtuálisat) és érzed, hogy most valami nagyszerűt fogsz alkotni. Tudod, hogy minden szó, amit leírsz a helyén lesz és valami univerzális tudás birtokosaként, minden olvasó életét egy kicsit jobbá teszed azzal, amit eléjük társz. Magabiztosan érinted meg az első billentyűt és már ránt is magával a történet, amit mindig is el akartál mesélni, a szavak szinte robbannak a papírra, látod magad előtt a szereplőket és egyszerűen csak lejegyzed a beszélgetéseiket, nem gondolkodsz, nem erőlködsz, nem tervezel, csak írsz. Az oldalak sorra telnek, a mese szépen kerekedik, visz a lendület és rájössz, hogy ez maga az ihlet, a csoda, amiről nem is hitted, hogy létezik. Az órák észrevétlenül repülnek. Ahogy a történet a végéhez ér, lassan ébredsz a ködből és elégedetten nézed a teleírt lapokat. Lapot. Mondatot. A villogó kurzort. Az üres lapon. Mert az ihlet mégsem kapott el, csak képzelted. Semmivel sem jutottál előbbre, szereplőid kevesek még két dimenziósnak is és fogalmad sincs mihez kezdj velük, világuk falait pedig ragasztószalag és hulladékfából ácsolt támaszték tartja össze.

Nem akarok lemenni. Nincs miért lemennem. Már nincs. Most biztos arra gondolsz, hogy miért ülök itt, minek pazarlom az időt. Nem tudom, csak ülök, üres az agyam és bámulom a várost. Azt hiszem, szomorú vagyok. Te nem vagy? A búcsúzás mindig szomorú. Búcsúznom kellene. Igen, azt hiszem azért ülök itt, hogy elbúcsúzzak. Kitől? Igazad van, hiszen senki sem maradt. Csak a város. Akkor a várostól búcsúzom. Meg persze Tőled. Amikor lemész, nem az leszel aki voltál. Látom a szemeden, hogy még sosem csináltál ilyet. Joggal kérdezed, hogy miért épp te. Így alakult. Békélj meg a sorsoddal, élj békében magaddal és akkor soha nem kell ide visszajönnöd. Ez nem a te világod. Belekeveredtél, de még nem tudod, hogy mibe. Ne gyere közelebb, veszélyes. Nem nekem. Neked… Kezdődik. Jönnek. Még van választásod: menekülj és bújj el vagy válaszd a halált! Most megijesztettelek. Ez csak a kezdet, ha maradsz rettegni fogsz. Rettegni amíg élsz, de ha maradsz, nem élsz már sokáig. Ne várd meg, míg ideérnek! Ez az én dolgom. Egyedül az enyém! Fuss, ne nézz vissza!... Jól döntöttél…Kezdődjék hát!

Árnyak kúsztak a falakon. Sötétek és baljóslatúak, mint oly sokszor már. Az Újhold sötét korongja mégis változást ígért. Egy új kor kezdődött el. Átkozott kor. Nem lehet már megállítani, a hősök elbuktak, újak nem születnek sokáig. Csak a sötétség maradt. Mindent elnyelt, előbb a szigetek buktak el, aztán a part, a síkság és végül a hegyek között sem maradt remény. Mindent elborított, betakart, elnémított. Nem volt többé zene, ének, nevetés. Csak az elkeseredett harc maradt. Akik életben maradtak, azt kívánták, bár meghaltak volna. Rabszolgák lettek, engedelmes alattvalói az Újkor urainak, akik a sötétségből jöttek. Idegenek voltak, ismeretlenek, erősek, elszántak és könyörtelenek. Megölték a hősöket, elfoglalták az országokat, övék lett minden. Minden. Az embereknek nem maradt más csak a szenvedés. Az örömmel együtt vesztek el a legendák is. Eleinte beszélték, hogy van egy kis birodalom, egy csöppnyi ország, amely dacol a sötétséggel, ellenáll az idegeneknek. Onnan majd felszabadítják a világot, elindul a sereg, új hősök serege, és elűzik az új urakat. Lassan elhalt a szóbeszéd, elfogyott a remény. Maradt az engedelmesség és a csend. Az idegenek pedig elégedettek voltak. Újabb világ lett az övék. Tudták, hogy mint az eddigiek ez sem fogja sokáig bírni kizsákmányoló életmódjukat. Tudták, hogy el fog pusztulni, hogy a rabszolgák is kihalnak nemsokára, de nem érdekelte őket. Sok világ volt még, mi leigázásra várt.
Volt azonban egy kis birodalom, egy csöppnyi ország, aminek sikerült rejtve maradnia. Hideg volt, mindig sötét, de a lakói szívósak voltak, erősek és okosak. Ismerték az idegeneket. Valaha előlük menekültek ide. Az öregek még emlékeztek az Első Invázióra, az első jelekből felismerték, mikor elkezdődött. A Tanács azonban már nem az övék volt. A fiatalok maradni akartak, nem akarták elhagyni otthonukat, így inkább elrejtőztek. A hideg, kopár jégmezők nem érdekelték az idegeneket. Nem volt nyoma életnek ott, így hát hagyták. Néha küldtek egy-egy őrjáratot, de csak szökött rabszolgák fagyott tetemeit találták.
A jég alatt város épült. Az építők nem akartak elfutni, maradtak, mert reménykedtek. Szívükben harag és bosszúvágy. Ismerték a múltat, látták a jövőt, de tudták, csak a jelen számít.

Belekezdek, amint lehet...